SZERZŐ: GYÓLLAI MÁTYÁS

 

Három a magyar igazság! – tartja a szólás, és tartják a Kecskeméti Református Internátusban is. Ugyanis három szilenciumot kell végigülni minden nap. Napi három szilencium! Ha csak belegondolok, már beleborzongok. E szó halla­tán a legtöbb internátistában vegyes érzelmek támadnak. Jómagam mindig nagyon jól kitalált dolognak tartottam. Ha máskor nem is, akkor legalább kínjában tanul az szegény, sanyarú sorsú diák. Délután négy óra – a szabadság vége. Ekkor a legtöbb kollégista rezignáltan bebattyog a tanu­lószobába, hogy megkezdje az elkerülhetetlent, a tanulást. De csak a legtöbb, nem mindenki! Vannak azon kiváltságosok, akiket mi „A kategóriásoknak”

Három a magyar igazság! – tartja a szólás, és tartják a Kecskeméti Református Internátusban is. Ugyanis három szilenciumot kell végigülni minden nap. Napi három szilencium! Ha csak belegondolok, már beleborzongok. E szó halla­tán a legtöbb internátistában vegyes érzelmek támadnak. Jómagam mindig nagyon jól kitalált dolognak tartottam. Ha máskor nem is, akkor legalább kínjában tanul az szegény, sanyarú sorsú diák. Délután négy óra – a szabadság vége. Ekkor a legtöbb kollégista rezignáltan bebattyog a tanu­lószobába, hogy megkezdje az elkerülhetetlent, a tanulást. De csak a legtöbb, nem mindenki! Vannak azon kiváltságosok, akiket mi „A kategóriásoknak” hívunk. Történetesen nekik nem kötelező a napi első szilencium. Micsoda privilégium! De mit sem ér, ha ezt az időt ugyanúgy tanulással kell tölteniük, hogy megmaradjanak kiváltságos helyzetükben. Ez egy ilyen ördögi kör…

Már (bőven) elég (sok) szilenciumon vettem részt, hogy megfigyeljem és elemezzem minden apró részletét. Először is nagyon fontos megje­gyeznem, hogy van egy igen különleges tulajdon-sága: itt megáll az idő. Egyszerűen nem akar tel­ni, a világért sem. Pedig mi sürgetjük minden igyekezetünkkel. Nem telik el olyan perc, hogy egy szempár ne noszogassa az óra mutatóját a tekintetével. De az idő ellenünk van, a legkisebb kompromisszumra sem hajlandó.

Mivel így megmakacsolja magát, mi, diákok kényszerülünk ellenlépésekre. Különböző módsze­rek végeláthatatlan lajstromával állunk elő, hogy gyorsabb múlásra bírjuk. Például vannak azon szerencsések, akik belátják, hogy az idő valóban úgy telik a leggyorsabban, ha azt ténylegesen produktívan töltjük: tanulással.

De sokaknak ez bizony nem kenyere, ezért ódzkodnak az ilyen radikális megoldásoktól. Mint az élet minden területén, itt is vannak kiskapuk. És persze olyanok is, akik ezeket nagy előszeretettel ki is használják. Ők a szobán tanulók. A szobán ta­nulás olyan, mint az orosz rulett. Nagyon jól tudja mindenki, hogy a szobán tanulás elsődleges célja nem a tanulás, hanem minden egyéb foglalatosság, amit a nevelőtanáraink – akik éppen a szilencium rendje-csendje felett őrködnek – vigyázó tekinte­tén kívül szeretnénk csinálni. Úgy érezzük, hogy szobánk négy falának védelmében a tanuláson kívül más tevékenységet is megengedhetünk ma­gunknak. No persze… Csakhogy ez a biztonságér­zet addig tart, amíg meg nem tisztel bennünket kedves nevelőtanárunk a látogatásával. És bizony,

ha tetten ér, akkor nekünk „lőttek”! Jön a retorzió: a kimenőmegvonás. Ami tulajdonképpen egy plusz szilencium – a szabadidőnkben.

De azokat sem kell ám félteni, akik a tanuló­szoba falain belül próbálják – a tanulást mellőzve – valahogy elütni az időt. Nekik is akad néhány trükk a tarsolyukban. Mind közül talán a legin­kább irigylésre méltóak azok, akik kifejlesztették azt a – számomra mind a mai napig bámulatos – képességet, hogy ülve alszanak, a tanulás látszatát keltve. Persze ezzel az alternatívával sem ajánlatos lebukni, mivel az mindenféle további kellemetlen­séggel járhat.

Rajtuk kívül vannak még az álmodozók. Ők fantáziájuk vadregényes tájain, netán az asztrális síkon – vagy tudom is én hol – töltik a tanulásra szánt értékes, de múlni nem akaró időt. Ők általá­ban merev tekintetüket egy pontra szegezik, és még akkor is nehézkesen ocsúdnak föl, ha meghallják a várva várt „vége a szilenciumnak!” szavakat.

A következő csoport a személyes kedvencem. Ők az „agitátorok”. Számukra lételem a diszhar­mónia. Ugyanis, ha felborul a rend, akkor nem kell tanulni, és az idő is mintha parányit gyorsabban telne. Minden adandó alkalmat megragadnak, hogy egy kis zavart keltsenek – általában a lát­szólag jelentéktelen eseményekre való állandó reflektálással. Egy-egy felszólalásuk után apró duruzsolás, sutyorgás veszi kezdetét. Ilyenkor a következő sablonos párbeszéd zajlik le a nevelő­tanár és a diákok között:

– Tudjátok-e mit jelent a „szilencium” szó?

– Igen! – hangzik fel kánonban. – Azt, hogy „csend”.

– Akkor legyetek kedvesek ehhez tartani magatokat!

Ekkor valóban csend lesz (ki gondolta volna?!). Viszont egy igazi, vérbeli agitátor azt mondja magában, hogy „etiam si omnes, ego non”1, és foly­tatja a rendbontást. Ez a folyamat egészen addig játszódik, amíg a szilenciumból nem lesz „repeta”. Ekkor aztán igazán mélyen hallgat az agitátor (még a legmerészebb is!), érezvén magán a sok megvető, bosszús tekintetet. De nini, „nemsoká” hét óra! Minden szempár feszülten kíséri a mutatót. Várja a csodát, amely­nek közelsége most egyszerre oly hihetetlennek tűnik! Ez szinte felfoghatatlan azok után, hogy mennyit szenvedtünk az idő kegyetlen börtönében. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megsze­gik”…, s ekkor a nagymutató a tizenkettesre emel­kedik. Hét óra! Vége a szilenciumnak! Mehetünk vacsorázni! Micsoda gaudium2 ! És ha az Úr is úgy akarja, talán még jól is lakunk…